Először nem értettem miért gondolja Belo úgy, hogy életem első  versenyén mindjárt egy osztrák világbajnokkal kell magam leveretnem, bár el kell ismernem egyes küzdősportok esetén durvábban hangzott volna felvetés. Kicsit úgy éreztem magam mint a kisdiák a viccben akit megkérdezett a falusi tanítóbácsi miután titkos légyottra csábította:  ”Mond fiam! Neked is olyan jó mint nekem?”   „Nem Tanár Úr!” -így a kisdiák-„ Viszont óriási megtiszteltetés!”

 Rangos mezőny sorakozott fel a lellei kikötőben a hétvégén. Osztrák, román, horvát és magyar bajnokok árnyékában lelkes hazai modellvitorlázók várták a megmérettetést. A lázas hangulat leírhatatlan, mindenki lelkesen bütyköli a járgányát a mólón. Újbegyen elférő csigák, ceruzányi tolóalbák, alu vagy karbon profilrudazatok gyári és házilagos kialakításban. Magam esetlenül próbálom az apró szerszámokat ujjaim közé illeszteni; belátom jobb lett volna  makramé-szakkörből mancsaftokat verbuválni amikor csomót akarok kötni a focksotra.

 Vizen a tizenhat hajó, középről indított virslipálya a feladat… két nap alatt harmincötször…mindjárt szezonnyitásnak és  bemelegítésre. A verseny kezdetét veszi, szokatlanul sportszerűek a sporik,  csak én szentségelek mert nem egyértelmű, hogy mikor merre mozdul majd a hajó a távirányító hatására. Amíg automatikussá nem válik a hajóvezetés, amíg gondolkodni kell  mikor merre és mennyire nyomjam a távirányító pöckét jelentős métereket veszítek, még a második nap  is.

Taktikailag  felveszem velük a versenyt, azaz baromira tudom mit kellene csinálni ha bírnám.  Néhány óra multán, sikerül rajt után tiszta széllel vitorlázni -senki nincs a környéken akinek nekimehetnék- megszületnek első egy jegyű eredményeim. Állandó a küzdelem a technikai problémákkal, „kötelek” (fél milliméter átmérő) egymásba akadnak, az erősödő szélben hosszan víz alá fúródott orral búvárkodik a járgány, egyszer még a móló köveit is megpróbálom megzúzni…szerencsére a hajó orrán kötelezően centi vastag gumiütköző van…a kövek megmaradnak…a hajót ki kell menteni.

 A reffelés úgy megy, hogy három méretű komplett vitorlázat van mindenkinél rudazatostól, mintha egy hollandit kalóz majd kadet rudazattal és vitorlázattal szerelnénk fel a szél erősödésével. Időről időre  meg kell blöffölni melyik lesz a nyerő, aki túlvállal  irányíthatatlanul fetreng, aki óvatos könnyen lemarad. A rutinosabbak két perc alatt cserélnek vitorlát, ez kivételesen nekem is megy…igaz én előrelátó és egyben egyedülálló módon mancsafttal érkeztem a versenyre, a szabályok ki tudja miért nem szólnak arról hány személyes a hajó.

Az embertelennek ígért időjárásnál csak az előrejelzés a rosszabb, tavaszi napsütésben  vitorlázunk a második napon, számos műszaki gondon úrrá lettem, így esélyem van olyan akadályokba ütközni melyekhez eddig oda sem értem. A rajtokból és egyéb tömegjelenetekből  sebészi pontossággal jönnek ki a profik, már ott loholok a nyomukban és olykor egy-egy frappáns szivatást is el kell viseljenek…negyedik, ötödik, hatodik helyek   figyelnek az  eredménytáblán. Majd gyengül a szél, állítok, és gyengül és állítok és gyengül és valahogy nem tetszik a vitorla, ám indulnak a futamok, nincs idő kísérletezésre,  fél percem van kitalálni és létrehozni az új állítást kiemelve a hajót. Végül szorgos munkával  sikerül megálmodnom a mezőny leglassabb állítását, az utolsó futamot húsz méteres hátránnyal fejezem be. Sebaj! A végeredmény még egyjegyű és hétágra süt a nap a télvégi nyárban.

 Az eredményhirdetésen megérdemelt kupák, taps, emlékérem és vidámság, negyven éves balatoni vitorlásmúlttal  nézve is teljesértékű vitorlásversenynek számít a műfaj.

 Mindebből a tanulság: a Scholtz 22-es, a Nyolcméteres és a Nautik mellett ez az osztály lesz a negyedik kedvencem…Szűkségem lesz a hét napos hétvégékre…